Hírek Zenekar Albumok Koncertek Média Shop Kapcsolat

Dalszövegek


Törd szét


Hangtalan összefonódik minden ami él
Pehely könnyű gondokat messze sodor a szél
Bízol, remélsz, ébren álmodsz, így létezel
Most távoli a jövő, még nem érkezett el

Rohanj tovább a mától messze, előre repülj
A leghosszabb út az, mi kalandba kerül
Magadnak csillagfényt gyújts célod körül
A sodró árban te leszel legfelül

Óvlak téged, ha süvít a szél
Mikor várad zúzná szét
Légy, aki lehetnél a holnap vár rád
Törd szét a tegnapod!
És neved majd az egekbe rajzolják

Míg nem érzel, nem hiszel, nincs félelmed
Földre hullott álmokat nem ismerheted
Ha megszólít a sötétség, lelkedet figyeld
Ne nézz hátra, a világ gondját nem viselheted!


Könnycsepp leszek


Túl hosszú álmokat sző
A remény és a képzelet
Nehéz teher a boldogság
Ha csak felhőkön lépkedek

A hangos szótól fagyos lesz
Ledermed a szívem
De tenni kell a világban
Míg látom arcom víztükörben

Elképzelt valóságból
Égig érő álmaimból
Én maradok meg
Mikor majd könnycsepp leszek

Kőbe vésett szép szavakból
Elfelejtett arcokból
Azt találom meg
Ki engem követ

Tiszta fénnyel beragyognám
Néma vermek sötétjét
Minden láncravert mosolyt
Szabadba engednék


Emlékezz az életre


Halvány emlék az elhagyott parton
Erdő mélyén megpihenő csendes nyugalom
A magány, ki bárhova néz itt senkit nem talál
Micsoda hely! Nem mászok tovább az álmaim falán

Emlékszem, emlékezz, hová indultam!
A fényt keresve elfogy a szó, minden mi voltam
Ne hagyj magamra eltévedni az emberek között
Céltalan átrepülni az élet fölött!

Parázstól lángra lobban az égbolt felettem
Fénylő remény száll a ködös szürkeségben
Lépteim fogynak, de már túl messze vittek
Nincs hatalom, mi parancsol a lázadó szívnek


Káprázat


Ha nem látom szerte a fényed
Elveszítlek lassan téged
Elmúlik időm a ködben
S vele a szándék tetteimben

Tündökölj az ég várában
A mélységben, a félhomályban!
Légy ott fakult árnyékokban
A lapok közt, az otthonomban!

Bár láthatnám azt, ahogy nap az éghez ér
Arcomon érezzem, mikor utat tör a fény!
Befesti lélegzetem hangtalan szóval
Mi éjjel elér hozzád az álmokban

Lámpás legyél az éjszakában
Mesés dallam némaságban!
Apró csoda szívek mélyén
Reményt hozz a világ végén!


Elmúlás csarnoka


Gyorsan elrepül felettünk az elveszett idő
Otthonába tart a ráncos merengő
Néma csend a gondja, mert halkan pihennek
A falon porosodó elmúló évek

Ne gondolj a szépre vissza
Ne mesélj a szerelemről!
Nincs már idő erre
Rohanok az életből

Ne dalolj az álmaidról
Ne remélj fellegektől!
Nincs már idő erre
Rohanok az életből, az életedből...

Minden pillanat, a múltban ott ragad
Mint sötétség a mélyben őrzi féltett titkokat
Ha utolsó szó lehetnék, már minden megérte
Repüljön az élet, halljam igaz voltam-e!


A fény nyomában


Minden éjjel hallom a hangját
Álmaimban messzire hív
Halvány fény világítja arcát
Öreg kezével, nekem legyint

Ködben szunnyad a domb, az erdő
Romos várak az út mentén
Kövess engem, folyton súgja
De ez a föld már nem az enyém...

Ébredj fel, ne menj tovább
Ne hallgass rá még találkoznunk kell!
Minden út, amelyben hiszel
Elvezet hozzám a fényhez közel

A csendtől zengő üres sorok
Néma dallamok füleimben
Elmúlok lassan az úton
Hangtalanul a lépteimmel

Nem értem már az emberi szót
Távol van az otthon-remény
Teher minden gondolatom
Mi talán már nem is enyém


Az elérhetetlen


Szólj hozzám, de ne érj el
Álmaimban járj, hogy tudjam létezel!
Úgy mesélték, hogy hinni kell
Ha eltűnik a föld, és csendes hó lepi el

Hozzál csillagot égszín magasból!
Ültess életet igaz szavakból!
Remélj ébredést, ha elmúlik a nap
Abban higgy, mi örökre vigaszt ad!

Nehéz a szó, elfáradt már a léptem
Inkább csendben álmodom, mosollyal a szívben:
Fénylő égi porban, csak csodákat látok
A mesék otthonában fellegek közt járok


Keresni téged


A csendes magányban egyedül
Roskadt gondolatba menekül
Minden láthatatlan szó tétova fájdalom
Nélküled magam e világban
sehol sem találom

Nézz az égre, ha egyedül volnál
Mélyen a szívbe mielőtt szólnál
A magasban izzó csillagokra
A mélyben hagyott álmaidba!

Állj a sodró szél útjába
Orkánt üvöltő hamis szavába
Sötét ormok fagyos szirtjén
Egyedül velem emberként!

Ha hideg vár a felhők alatt
Hol öreg lámpás fénye ragyog csak
Hozzád elindulok felhőkön, holdfényben
Hazug ködben bolyongva neved ezerszer ismétlem


A tenger és én


Néha lehajtott fejjel
Rohanok a fal felé
Nem látom mit hoz a hajnal
Hogy vet a sors elé

A csendet nem is láttam, lehet sohasem fogom
Ne rejts el magamban, ha tényleg lázadok!

Vigyél el hangos világ
Ne halljam a fájdalom hangját!
Csak fény szeretnék lenni az égen
Iránytű a végtelen tengeren
Hogy szavak nélkül is megértsem: az életem

Szabadulnék istenektől
Mindenféle földi léttől
A hazug gondolattól
A belém fojtott igaz szótól

A csendet nem is láttam, lehet sohasem fogom
Ne rejts el magamban, ha tényleg lázadok!


Elszánt legbelül


Ha elfogyott a nap
Minden élet álmodik
Titkokat szór az éj
Amíg lelked változik

Ha a bánat felébred
Erőt gyűjt a tiszta szív
A hajnalt várd csendesen
Bármi szólít, bárhova hív!

Ne menekülj az élet elől fagyos sötétbe
Ajtót nyiss, a pillanatnak élve
Ordíts, ha nem válaszol senki szavadra
A visszhang ismétli, a szél messze szórja

Hosszú út az élet
Minden perce elrepül
Mélyen szúr a lélekbe
Az elmúlás legbelül

Ha sarki szél fagyot hoz
Megdermedt istenektől
Te mosolyt csalj leheletnyi
Féltve őrzött emlékekből


Hagyj repülni


Túl a földön, messze égen,
Túl messze járok, hol reszket minden,
De álmoktól fényes az éjszaka háza,
S kísérik utam a nagyvilágba.

Nem így, ki hallja a távol hangját,
Messze látja fehérlő házát!
Ma bárcsak a világ megváltozna,
Ma bárcsak a hangja fülembe súgna!

Hagyj repülni a hajnali széllel,
Hogy álmában járjak minden éjjel!
Hagyd ajkam szólni szelíd szívéhez,
Hagyj ember lenni, ki él és érez, él és érez!

Halld meg az óhajt, csodák nagy őre,
Vigyázd világát zord, hideg éjben!
Ha kívánna lelkem, csak egyet akarna,
De sóhajt a csend minden kérlő szóra.


Van a pillanat


Van még vigaszom talán,
Fél szerencsém a sors ócska asztalán.
Hittem, ki szabad gondtalan,
Most még is remélem, álmába álmodom magam!

Kitárt kezemre hullik az éj,
Hold a nappal helyet cserél.

Ma új szívvel látom a fagyos világot,
Kezed szorítva a holdfény mellett magamra találok.
Ha eltűnne a föld a mélybe,
Ha ordít a szó, míg száll az égbe,
Fejem a sors előtt meghajtva,
Veled indulok hosszú útra...

Itt jár és tiszta most a csend,
Csak a múló magány messzi hangja zeng.
Látom, a jövő útra kel,
Míg szürke múltamat a fénylő hó borítja el.


A szél feltámad


Alszik a világ csendes most minden,
Ragyog az ég, könnye nincsen.
Néma forrást merít a szél,
Hallgat a folyó, csendben remél.

Reméli holnap más lesz a táj,
A hullám zúghat és partot talál.
Új vihar jön, mi táplál, éltet,
Oltja szomját a nyomorult létnek.

A remény az utolsó ezen a földön,
Ne vedd el tőlem, magamban őrzöm!
Nem adom át senki másnak,
Ha kell, csak a nagyvilágnak.
A szél, majd ha feltámad...

A vihar eljött és itt is maradt,
Letört faágak leple alatt,
Elsötétült más lett a táj,
Folyó újra vigaszt talál.

A vihar szép, soha nem bántom őt,
Néma forrásnak ad új erőt.
Mindent elmos, mi rossz itt ragadt,
Nincs első, sem utolsó pillanat.


Elveszett magam


Már nem vagy ember!
Súgja halkan az árny,
Mi égbe repített,
Mára csapzott szárny.

Már nem vagy ember!
Eltűnt minden álmod,
A sok csorba céltól
Már a napot sem látod.

Már nem vagy ember!
Csak, ha sírni tudnál,
De nem hull könny az arcról,
Akkor sem, ha senki sem vár.

Már nem vagy ember!
Búsan szóltál felém,
S megérinted arcom,
Úgy ahogy sohasem még.

Ha semmibe hullott lelkem,
A száraz szóba vihart leheltem,
Nem rebbent a szemem, ha fájt,
Nem hullt könnyem más bánatán.

Ha emberségről mesél az ember,
Magamba nézek, talán csak az kell,
Vigyázok rád, el nem tévedj,
Talán így nem hiába élek.

Már nem vagyok ember,
Talán nem is voltam...
De szívvel érzek mindent,
Csókkal igazat szóltam.

Már nem vagyok ember,
Mert az mindig remél,
Vagy élhet valakiben
Egy rémült szív mélyén.


Rímekben élsz


El ne hidd, hogy lelketlen a dalban a betű!
Küldöm, akinek szól, neked, így hosszú életű.
Minden rímben nyomorult a lélek,
Bennük vagyok én is velük együtt élek.

Bajomat, kínomat, vagy a szépet lesik,
A véremet akarják, ez nekem jólesik.
Ha nem is akarom, összebújnak,
Visznek feléd, óhajtott gondolatba úszva.

Neked rímelnek, neked ígérnek, furcsa szavakat,
Sosem tétlenek csak féltenek, ha nincs akarat.
Hozzád indulnak, feléd fordulnak, tenni akarnak,
Ha fáradt vagy majd ők vetik ágyadat, édesen takarnak...

A rímek közt minden él, valamennyi jel.
Elringat, ha kikötöttél, rád szól, ne menj el!
Siettet, ha lassú vagy és megállít, ha futsz,
Rád figyel, hova érsz, és végre révbe jutsz.


Lélekvihar


Levélszőnyeg teríti a földet,
Szívdobogás hangja zavarja a csöndet.
Zöld színét nem látod, lecserélte,
Az egész erdő átöltözött feketébe.

Sötét felhő tornyosul,
A fák meghajolnak, s az égbolt beborul.
Lidérc fut, árny érkezik,
A lány futna, de arca könnyekbe öltözik.

Fuss! Üvöltik a fák,
Mindjárt itt van a viharkirály.
Nézd! Szólít a szél,
Küldi az egek csapzott hadát.
Fuss, de ne félj, ne nézz a mélybe,
Ott a fény, nézz a vihar szemébe!

Indulj sok apró lélegzet,
Ez itt a félelmed, nem a végzeted,
Ártóknak szelleme mögötte áll,
Lassan elvonul és békét talál.

A vad szellem utolsó nyögése,
Mohás gondok sötét ölelése.
Csukd be szemed, most nem azzal látsz,
Lelkedben rejlő érzékkel jársz.


Miért én


Kunyhóban élt a lelke,
Tiszta szív, hó-fehér a kertje.
Bántaná a dühös világ,
Összetörné igaz álmát, utolsó vigaszát.

Minden álom szép.
Miért az enyém úszik tengeren tova?
Minden élet szép.
Miért az enyémnek nincs e világba otthona?
Ha csend borul a földre,
Te mindig itt leszel, úgy ígérted...

Futnál már messze a fénybe,
Menekülnél a holnaptól félve.
A fák alatt elhervadt gondolatokból, elég a bánat!
Te majd itt leszel, míg én örökké várlak...


Ezer titok


Pihen a hajnal, de az éj hajlott már,
A hitvány szemfényvesztésért kár.
Alig ismertelek, ismertem a vágyaid kését,
Régen a fény énekelt, most hallom küszködését.

Álmaim fillérekért, jó szóért kapom,
A semmiért néha a lelkemet adom.
Hűvös szobába gyertyát, kandallót álmodok,
Nélküled oda, csak az árnyékommal juthatok.

Alkudj a lelkemre, mert lépni nem merek,
Maradnom kell, így szokták az emberek.
Látni akartam ott, ahol a vak is botorkál,
Kopogtatni egy kapun, amely mögött ezer titok áll.

Hittem, hogy írás van az érzések falán,
A pecsétes záradat feltöröm talán.
Ott él benned most is, lelkeden tapos,
A csukját lehúzza, örökké óvatos.


Lerajzollak


Hol jársz, már nem tudom,
De a világot égre veled rajzolom.
Egy csillag mindig ott ragyog,
S a felhőn ülnek hó-ezüst angyalok.

Mit rajzoljak a világunkba?
Legyen a nap arany-szín sárga!
Legyen a hold jégbe fagyva!
Hagyom ragyogni, míg látjuk újra...

Fehér a kettőnk lapja, s az ott a múlt,
Miattunk haldoklik a nyomorult.
Színeket, szavakat, szépet ígértem,
Most lerajzolnám minden éjjel.

Apró fény vagy az ég közepén,
Titkom őrzöd, ne hagyd, hogy elvegyék!
Kék az ég már, a világ felett,
A múltunkat, azt rajzolni nem lehet.


Útravaló


A dolgok nem sokat változtak ifjú herceg...
És néha úgy tűnhet, már sajnos soha nem is fognak.
Fekete fellegek jönnek, melyből jégszilánkok hullanak alá a földre.
Dühös szél jön, mely távolba repíti a sivatag összes homokszemét.
A nap ragyog, de mégsem láthatod, messze utaztak a távoli csillagok.

Ezernyi magányos lélek kóborol szerte a világban,
Kinek szíve helyén üresség tátong.
Nem szabad figyelned rájuk!
Az idő, mi szüntelenül ring felettünk,
Apró gondolattá tesz bennünket, olyan gyorsan múlik.
Gyorsan kell szeretned, adnod és megbecsülnöd!
Messze, valahol a Sosemlátott Partok közelében,
Csak te leszel majd, és azok,
Akikért őszintén, odaadóan és önzetlenül mindent megtettél.
Most pedig aludj ifjú herceg!
Legbelül, te már érzed, hogy minden álmod teljesül,
S ha felkel a nap, küzdened kell értük, még nagyon sokat!


Álmodd újra


Gyermekként még nem ismertem,
Az embereket még nem érthettem,
Hazudok, mikor azt súgja a lelkem,
A gép forog és ez így van rendben...

Azt látom, mitől én is félek,
Rohannak, tétlenül múlnak az évek,
És az ifjú még mindig nem látja,
Miért kell küzdeni a nagyvilágba!

Refrén
Álmodtam gyermekként,
Felébredtem emberként,
Az egyetlen, mire emlékszem,
Hogy gyermekként még élhettem.

A múltban járó nem érdekes,
A jövőbe néző félelmetes,
Megélni azt, ami naggyá tesz,
Álmodni újra, míg valóság lesz!

Nem világról, nem is rosszról,
Nem kincsekről, szép javakról...
Hiányzik az, mit átéltem rég,
Álmodnom kell valakiért!


Hajléktalan lélek


Távoli világba nem hiszek,
Csak abban, mi itt van, közel jöhet,
De miért beszélek a világról,
Ha soha nem térsz ki a magányból.

A földön jársz, de merre mész?
Felsebzett úton meddig érsz?
A könnyzivatar a lépted mossa,
Ha a rossz útról már nem térsz vissza...

Refrén
Otthona az álom és színtere a lét,
Szellemként éli magányos életét,

Van valami bűbáj, mi segíthetne rajta,
Én higgadtan várok és nekidőlök a falnak,
Míg az álmok összezúznak...

Rajtad nem segít senki már,
Végtelen időkig nincs, aki vár,
Bársonyba bújva az ég alatt,
Szemed lehunyva várja a titkokat.

De nincs titok! Miért merülsz el?
A világ kint tombol, és nem itt bent,
Segítenék, de nem tudok,
Magadra maradsz, mert nem hagyod!


Lázadás


Voltam már papírhajó,
Korhű fotó, és álomhozó,
De nem voltam még, szép kikötő,
Honnan indul minden, ha itt az idő.


Az lesz a jó, ha ember leszek,
Akkor majd látják, hogy létezek,
De itt nem csak én, más vagyok,
Miért tegyem azt, amit nem akarok!

Refrén
Ékszer nélkül nincs csillogás,
Tett, ha nincs, csak látomás,
Várni csak úgy, képmutatás,
Te nem vagy olyan, mint bárki más!

Hisz voltál ott, ahol senki sem járt,
De a felhők közt, lehet túl magas már,
Neked itt a földed, itt a helyed,
Aki felszáll innen, a magányba megy.


Várhatsz még a csodára tán,
Álmodj nagyot, de hiába már,
Elvennék tőled, mert senki se vagy,
Azt is, ha kell, mert hagyod magad!


Az én csodám


Várni sohasem akartam,
Tenni mindig, de magamban,
Tudom, várhatok rád az ég alatt,
Míg az eső elmossa gondomat...

Keresni mindig fejünk felett,
Vagy lábnyomot, homokba nem lehet,
De sziklákat zúzva a hegyeken túl,
Ott lehet, egy csoda, ami kezünkbe hull.

Refrén
Hiszek magamban, a kimondott szóban,
Az összetört szívbe, mi lehull a porba,
Abban, ki azt megtalálja,
A darabokat majd feltámasztja...

Túl sok a beszéd, túl sok a zaj,
A világ néha még többet akar.
Hagyjuk itt, együtt repülni el,
Hisz egy csodát tartok, a kezeimmel...

Ma megvárom, míg az éj leszáll,
Míg a hold az égről néz le rám,
Kopott tarisznyámban csak félhomály,
És holnap senki nem talál...

Elindulok, de nem az úton,
Amin sok ember jár, s rosszul, tudom...
Várhatsz rám az ég alatt,
És az eső nem mossa gondodat.


Credo


Rossz korban ébredt, egy angyal talán,
A világ, mit látott, kő és magány,
A tisztítótűzzel játszol ma már,
Mellettem ébred, de távolba néz, kis csókot hintett és indulni kész...

Refrén
Ne építs magadnak ajtót,
Bejön a holnap bánata,
Tegyek olyat, mitől félek,
Ok nélkül legyek boldogabb.

Van rá esély, sok száz alkalom,
Megteheted, de nem akarod,
Akkor vagy más, ha kérded:
Tegyek olyat, mitől félek?


Az érzés a széllel, repül tovább,
Fojtogat, ölel, csak az emlékekbe már,
Arcomon ráncok, percek talán,
Volna még álom, de rosszat akart, és messze innen a távolba tart...


Inkább egyedül


A lángokból nem hull feléd szikra,
A feldobott pénz messze elgurult,
A könnyem nem jut el, a szememhez nem érhet el,
Mától legyél a tegnapom!


A lelkedet most sebesre karmolom,
A tiltott igazat, csak neked mondom!
Ne hints már rám, több álomport,
Had legyen még egy holnapom!

Refrén
Nem sírtam és nem nevettem,
Nem ébred senki mellettem,
Hol vagyok, hol lélegzem?

A földre hull és elmerül,
Eltűnök észrevétlenül,
Nélküled, inkább egyedül!


Nem lennék


Nem lennék én gyémánt,
Nem, sokat érő drágakő.
Bujaságban, gazdagságban,
A többi közt elvesző.

Inkább lennék egy szürke kő,
Egy kisgyermek zsebében,
Én hoznám a szerencséjét,
Az élet hevében.

Refrén
Bármi lennék, mert semmi nem vagyok,
Minden szépet újra látni még egyszer akarok,
Ájultan fekszem a sárban, homokban,
S lehullik majd minden levél, eltemeti régi arcomat...

Én már csak egy kő vagyok,
Mit formáltak a századok,
De semmiképp sem gyémánt,
Mely emberkéztől ragyog.


Talán holnap


Lassan írom a betűket
Egy szakadt papír hasára,
Formálom és megrajzolom
A gondolataim, de hiába...

Csak összegyűlnek, botladoznak
A régi gondok a magányban,
Egy szakadt pillanat elég volna,
Lerombolják a váramat.

Ez nem is a gond, nem is a bánat,
Nem gondolatok, mik sorban állnak,
Itt nem ritmusra kalapál lenn,
S nem én vagyok már rég idebenn,

De egyszer kilépek önmagamból,
A szívem tálcán eléd tartom,
Beleszúrhatsz, vagy elégeted,
De míg dobog, a régi nem lehet...

Refrén
Egy magányos erő,
Egy elkopott hang,
Egy kóbor csillag, ki a tengerbe zuhan.
A világ, mi éled, az ember, ki téved...

Kopott lélek,
Egy hiú ábránd,
Egy feledt gondolat emberek ajkán...
Csak az vagyok, amit itt bent találtál!

Naiv a világ, félénk a lélek,
Bátor az ember, de sokszor téved.
Ma még talán meghátrálok,
De holnap, ígérem, rád találok!

Mit várnak tőlem, sohasem tudom,
De holnap, talán, megtalálom.
Itt van a szó a lelkem alatt,
Csak percet még és elhagyja ajkamat...


Reménysziget


Virágföldet adott neki,
A virágföldnek sok vért inni
A víz helyett, örökké kellett,
Magok helyett, most hőst temetnek.

Az égi tornyok leomlanak,
A bőségnek, csak hírét kaptad,
Az ígéretek az égig érnek,
Csak legenda minden és megmérgeznek...

Refrén
Hová tűntél szép világ?
A királyok, álmodta mennyország.
Mindenki fél és a bölcs is remeg,
Süllyedni látszik a reménysziget.

Valahol lehet, hogy van még hely
A világban itt, de máshol nem,
Mindent megteszel, és mindig adsz,
Fényes életed cserben hagy.

Refrén 2.
Hová tűntél szép világ?
A királyok, álmodta mennyország.
Mindenki fél és a bölcs is remeg,
Lángokban áll már a reménysziget...


Az én mesém


Vannak éjjelek,
A sorok végén magányos rímek,
Árnyak ölelnek,
Hajukat kibontva némán befednek.

Hol van az álom?
Igaznak hitt, mesés szép világom,
Mi mindig vár,
Poros lapok közt szívemen talál...

Refrén
Gyere, mondj egy mesét!
Mesélj, arról, honnan érkeztél!
Ott szép lehet...
De a tiéd csak képzelet.

Mondj egy mesét!
Mondd el, hogy a világ mitől szép!
Én hallgatom...
És egyszer talán továbbadhatom.

Itt az éjszaka,
Véget ért a mindennapok harca,
Sötétség most a dajka,
Gondjaid, eltakarja...

A mese elrepül,
Egy könyvből szállva ajkam sarkára ül,
Onnan néz szét,
Vigyázza álmod minden lépését.

Egyetlen hosszú köves út.
Sok ezer kép.
Egyetlen ember,
Ki, az élet völgyében milliónyit lép.
A sors, talán egy kő...
Melyet, ha átlépek, életem megváltozik?
S átíródhat az előre megírt történet?
Szép is lenne...
De hinni nehéz! Miben is kellene...?
Valahol, valakik tudják már a választ, talán mindenre...
Nem is tudom, nehéz most nagyon.
A gondolatok csak kavarognak a fejemben,
Mit vessek most papírra? Mi jó? Vagy mi helytelen?
Nem könnyű ilyen helyzetben...
Jó lenne most inkább a világot óriásként látni!
Csak futni előre, hol utamon senki meg nem állít!
Jó lenne, ha a mesék élnének, és jól végződne a világban minden emberi történet!
...Mindössze ennyi...
Én még hiszek a meséknek!